Kavicsok

egyedül

kínomat körbe nőtte lelkem,
mint letört ága helyét, a fa.

már nem növesztek dús lombot,
mi átölelve árnyat ad,
fészket a madárnak, 
szerelmeseknek titkos óvhelyet.
csak pár nyamvadt venyigét,
mi arcodba vág, ha mégis
óvatlanul arra jársz.

s ahogy sziklasírjával, összenőtt a csigaház,
ahogy a gyermek, anyja szíve alatt,
úgy vagyunk mi, oszthatatlan egyek,
és rezdülök, ha hangod megtalál.

elnyűtt, megcsúfolt, rongy lett az életem.
egy éles, hideg láncról elmélkedem,
ami durva, kérgessé lett testembe mar,
bár jönne már hamar,
nehogy a jég, mi szívemig kúszott,
lassú, fájdalmas kínok közt,
szétfeszítse, lassan, kíméletlenül,
azt az egyet, ami csak mi voltunk

a földön, egyedül.

2010.01.17 23:20

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat